Akkoriban az volt, hogy már éreztem, már eljött, már ott volt az az idő,
amikor semmit, ami történt, nem tudtam csak úgy összeszámolni.
Szétúsztak a reggelek, számok és szájak, de az ég legalább még kék volt,
aztán azt lehetett nézni.
Akkoriban az üres, hajnali sugárutak mentén sárgán villogott a kikapcsolt eszmélet,
mert a város is túl volt már amin lehetett,
a város, ami olyan lett, mint egy 50-es nő emlékei fiatalsága jobb napjairól.

De akkoriban már ki volt ragasztva az ágyam fölé egy Hemingway-idézet,
miszerint választás kérdése: vagy boldog lehet valaki, vagy intelligens,
és végképp nyakamon maradtak a különböző lányoknak
különböző hangsúlyokkal elmondott sohák
soha, soha, soha – mint egy mázsa selejtes Negró.
Akkoriban brahiból a legdrágább divatmárkák reklámszatyraiba gyűjtöttem a szemetet,
viszont ha normális közegre vágytam, még mindig a kínai piacra kellett kimennem,
mert én úgy képzeltem a rendet, mint a gondolkodó por alázatát a héliumfúzióval szemben,
az államapparátus viszont úgy, mint egy idegbeteg, baszatlan házmesterné hisztijeit.
Akkoriban késő éjjelig melóztam és hajnalban keltem,
bár ezeket a társadalmi konszenzus délelőttnek és délutánnak nevezte.
Így is ritkán aludtam többet heti 40 óránál,
vagy nem is aludtam, csak plankingeltem a sötétben két ébrenlét között.
Leginkább olyan voltam, mint egy koffeinnel mozgásra kényszerített holttest.
Mint egy kilövés közben balesetet szenvedett és szörnyethalt asztronauta lelke,
ami a holdra jár kísérteni, és nem érti, hogy vágyhatott valaha is erre a kibaszott sivárságra.
Akkoriban ettől néha a fülemben trombita harsogott és dob pergett,
a magas vérnyomásé, valószínűleg,
és jött mellé a zsibbadó bal könyököm, ami több vonatkozó Google keresés szerint is
az infarktus előszobája – – –
de én a nappalijába vágytam inkább. Leülni, inni egyet,
beszélgetni egy kicsit, mondjuk a fociról, (hogy miért utálom,)
vagy elmagyarázni neki, hogy a szívem helyén egy gömbhal van, úgyhogy hagyjon békén.
Aztán kimenni a fürdőszobájába és lehányni a wc-jét.
Akkoriban olyan voltam, mint egy szopástól elkenődött rúzs a celldömölki vasúti restiben.
És olyanok lettek az álmaim, mint a filmslágerek magyarul.
Heti 4-5 este jártam el, ki-be a télből a télbe,
mert valami szorongás percenként hatvanszor súgta a fülembe,
hogy mindjárt harminc vagyok, és csak el ne mulasszam az életem,
csak el ne mulasszam az életem,
de amikor egy ismeretlennek meséltem erről egy kocsmában, egyszer, részegen,
mindössze annyit mondott, nem kell azt elmulasztani, elmúlik az magától is.
Akkoriban már nem hittem semmiben, ezért kizárólag csodákról szóló filmeket néztem,
vagy néha napokig csak sci-fiket, mert üldöztem a jövőt, ami viszont kitartóan hátrált.
És az jutott eszembe, hogy ha az vagy, amit megeszel,
akkor hamarosan 200 forintos pizza szeletté változom.
Akkoriban egyfolytában azt kérdezgettem, mennyi az idő,
de mindig mindenki mást mondott.
És már tudtam, túl sok kisebbséghez tartozom, vagyis egyikhez sem,
de úgy voltam a hazámmal, mint az istennel: nem haragudtam rá, amiért nincs.
És ha szombat hajnalban beestem szédülve az ágyba, éreztem,
hogy valami mégis visz, csillogó felszín, teliszemetelt folyó,
visz, mint gyerekkoromban a 30szor átfestett, mégis örökké döglődő 120-as Skodánk
a hátán a néma H-t.