A környék népe sokképpen nevezte a várat, én Moreleigh, A Sárkány Palotájaként gondoltam rá, mert azok a sok helyütt leomlott, roskadt falak, a kövek repedéseiben növekvő mohák, apró levelű páfrányok és törpén maradt fácskák, a hajdani kápolna csúcsíves ablakai, az imahelyen álló, szürke csontokkal, kelmefoszlányokkal teli katafalkok, az épületben és körülötte növekvő, méltóságteljes termetű fák egy szomorúságos nyáron át a Sárkány mítoszát zümmögték fülembe.

Eszerint egy napon egy harcolásban, tűzokádásban megfáradt, zöld pikkelyű, s zöld láng kilövellésére képes sárkány vette birtokba a lakatlanul álló lovagvárat. Megjelenése megrémítette a környéklakókat, és azok menten étekajándékokat cipeltek fel a hegyre, ám mert attól tartottak, ez kevés lesz a szörnyetegnek, és ezért előbb-utóbb lecsap rájuk, elpusztítva házaikat, felfalva gyermekeiket, és elhurcolva ártatlan leányaikat, még itallal is kedveskedtek neki. Később muzsikusokat is felfogadtak, s azok naphosszat zenéltek a sárkánynak, azután idősödő férjes asszonyokat is küldtek a vár alá, akik táncolásukkal gyönyörködtetnék őt. Mindezt hiába cselekedték, mivel továbbra is fogvacogva rettegtek a Moreleigh nevezetű egyfejűtől. Elzárva tartották leányaikat, nehogy a sárkány meglássa s követelni kezdje őket. Egyszercsak az egyik, hónapok óta pincében tartott leány, Sonet megelégelte szülei félelmét, és kiszökött a rabságból. Elcsente fivére kardját, vértjét és sisakját, elkötött egy szamarat, és felbaktatott vele a hegyre, hogy Moreleigh színe elé álljon, harcra hívja ki s legyőzze a falvak népét rettegésben tartó szörnyeteget. Amikor felpiszkált szamara hátán a felvonóhídon át a várudvarba rontott, és kardját bőszen a feje fölött lóbálva, harci kiáltásokat hallatva a sárkány keresésére indult, csakhamar meg is pillantotta a félelmetes hírben álló egyfejűt. Moreleigh egy terebélyes tiszafa sötétzöld árnyékában ült egy kőpadon, kytharát pengetett, és keserédes dalt zümmögött. A leány felhagyott a lármázással, leszállt a szamárról, és még a kardot is alább engedte, mert hallani kívánta azt a dalt. S abból rájött, hogy az emberek nem a valóságos Moreleightől rettegnek, hanem a saját szívükben élő szörnyetegtől, és ez módfelett elszomorította a lányt. Annál is inkább, mivel ő tudta, hogy a falunép zsoldossereg felfogadására gyűjt, hogy azzal gyilkoltassák le végre a titkos félelmeiket felébresztő s szakadatlanul tápláló sárkányt. Sonet figyelmeztette a kiérdemesült egyfejűt, kérte őt, álljon odább. Ám Moreleigh azt felelte, már épp eleget élt, letelt az ideje. A lány letette a kardot, és ott maradt a sárkánnyal. Azt akarta, hogy a hegy tövében élők lássák: nem esett bántódása, a szörnyeteg valójában barátságos, bár nem túlsággal életvidám, társaságkereső teremtmény. Ám ennek ellenére mégiscsak eljött a nap, amelyen a felfogadott zsoldossereg elsöprő támadást intézett a vár ellen. A katonák egy pillanat alatt bevették az épületet. Földig kaszabolták a zöld pikkelyes, koros sárkányt. Végül foglyul ejtették a barátját sirató lányt, és megkötözve vitték őt a falu bírája elé. A vén bölcs, kinek minden szavát úgy nyalta fel a nép, mint az édes mézet, azt állította, a sárkány átadta förtelmes lelkét Sonetnek, megfertőzte őt gonoszságával, s ezen csakis olyképpen segíthetnek, ha kitépik és megsemmisítik a megrontott hajadon szívét. E pontig meséltem a történetet a hóra terített prémen heverészve, majd elhallgattam. Jamal várakozóan nézett rám, de én csak vonogattam a vállamat. Midőn nézése már nagyon sürgetővé vált, bevallottam, azon a nyáron súlyos szerelmi csalódás ért, és mivel az ilyesmi már tizenkét évesen is halálközeli élménynek számít, átkozottul rossz kedvemben voltam. Tehát Sonet áldozatul esett az emberi ostobaságnak. Lekötözték őt egy kőoltárra, mellkasát keresztüldöfték. A falu bírája kitépte szívét, és amikor diadalmasan a magasba emelte azt, zöld tűz csapott ki a továbbra is lüktetni látszó szervből, és a hosszú szakállú, sárga körmű vén bölcs hamuvá égett. Ekkor a zöld lángok szétterjedtek a gyülekezet között, és a tömeg sikoltozva szanaszéjjel rohant."