"Minden helyzetben van választásunk. Kétféle szenvedés van, és mi választhatunk. Az egyik fajta szenvedésben alárendeljük, megadjuk magunkat, ez passzív, a másik fajta szenvedés aktív, döntésekkel jár. Te azt mondod, hogy inkább ez utóbbit választod, ez az, amit én is választok, imádom a küzdő szenvedést. "
Feldmár András
A kis szobában
csillagok hevertek
sepretlenül,
mint limlom és szemét
s a toronyórák
egyre-másra vertek.
Akkor lehunyta
nagy, sötét szemét.
Haja bozótja
lassan kúszni kezdett
és körbeszőtte-
fonta a falat.
Szíve, kit bomlott
keble kieresztett,
darázsként szállt
a mennyezet alatt.
A száj fölött
ibolyalángok gyultak.
Kezéhez értem:
nyirkos ujjai
halk zizzenéssel
sorra földre hulltak,
mint hervadt szirmok
szoktak hullani.
"Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy
inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám
magam. És sajogna, sajogna a szívem.
De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde
tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok
zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a
faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején
van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi.
Már kopog. „Dehogy eresztlek - gondolom -, dehogy!” Törődik is vele! Átszivárog az
ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok
kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem
mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé... És már kopog is, kopp...
kopp.
Ma is elég bánatosan kelt fel a nap. „Rossz jel, hű, de rossz jel!” - gondoltam. Nézek a dombhát
felé... Akár ne is mondjam: ott komorlott, gomolygott, nőtt, nődögélt. Jött. Kapkodtam a
fejem, menekültem volna. De hova?"
/Lázár Ervin/
Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!”
/Antoine de Saint-Exupery Fohász, részlet/
Mi minden kerülhetne bele...
Egy pille illeg
hajóm orrán: bámulom:
most ő kormányoz.
Fodor Ákos
»Elképzelem, mit érez két ember, mikor hosszú évek után találkoznak. Azelőtt sűrűn érintkeztek, tehát azt hiszik, azonos tapasztalat, azonos emlékek fűzik össze őket. Azonos emlékek? Itt kezdődik a félreértés: nem azonosak az emlékeik; mindketten két-három szituációt őriznek a múltból, de ki-ki a sajátjait; emlékeik nem hasonlítanak; semmi közük egymáshoz; még csak mennyiségileg sem mérhetők össze: egyikük jobban emlékszik a másikra, mint viszont; nem csupán mert az emlékezőtehetség egyénenként különböző (ez a magyarázat még mindkettőnek istenes), hanem (és ezt már kínosabb beismerni), mert nem egyformán fontosak egymásnak.«
Milan Kundera
" Az éj gyertyái leégtek, s a reggel
Ugrásra készen áll a hegytetőn.
Indulok élni."
(Shakespeare)
Hál a Nagy Tűzokádónak én egyfejű vagyok, de vannak a családban akik nem ilyen szerencsések...